Szerelős Shakespeare

Egyszer Shakespeare-t hirtelen megszállta az ihlet. Az inváziónak nem volt előzetes jele, az inspiráció a nemzetközi jogra fittyet hányva vonta uralma alá a művész elméjét.

A drámaköltő tudatának megtisztításáért szabadságharcot indított. A küzdelem rengeteg ártatlan papír veszteséggel járt. Több ezernyi lap tintával ellepett holtteste hevert a csatamezőkön. Az egyik cetlin az állt: “színház az egész világ”.

A párhuzam találónak hangzott. Tényleg olyasmi ez a fránya létezés, mintha valami színdarab lenne! Időnként ebbe, időnként abba a szerepbe sodródunk, és a végén mindannyian eltűnünk a függöny mögött. Erről van szó és nem többről!

Mégis a gyakori félreértésnek köszönhetően az egyszerű megállapításból a színészkedéssel szembeni társadalomkritika lett. Mára a szállóige a mindent körbelengő kétszínűségről, köpönyegforgatásról szól.

A bölcseletnek köszönhetően panaszáradatok öntik el a beszélgetéseket:
“jaj, de megnehezíti a boldogulást ez a rengeteg képmutató” és mindez “jaj, de igazságtalan”. A sopánkodók az áldozat szerep kényelmes kis köntösébe csusszanhatnak, hogy begyűjtsék környezetük sajnálatát.

Előbb-utóbb ezek a szimpátiavadász mártírkodók egymásra lelnek és közösségre lépnek. Elsőbbrangúságukat együtt még büszkébben hangsúlyozzák. Annyira felbátorodnak, hogy selyemruháikban tornyot emeltek a felsőbbrendűség építőkockáiból. Ez az erkölcsinek hitt magaslat tökéletes kilátóhelyet biztosít számukra, a bűnösnek bélyegzettek lenézésére…

Festmény: Pieter Bruegel
Festmény: Pieter Bruegel
A Legjobb Pasi végtelen bölcsességével azonban nem tanácsolna, hogy felhőkarcolót készítsünk a saját nagyszerűségünk tiszteletére…

Ugyanis a társadalomtól elzárkózó szűklátókörűek elitklubja csak optikai csalódásban él – hiába nézik le az általuk menthetetlen vélt sokaságot, semmivel sem jobbak. Shakespeare bölcsességnek hitt hazabeszélése ágyazott meg ennek, a legnagyobb hamiskodásnak: az álszentségnek.

Talán, ha az avoni hattyú írás helyett karosszéria lakatosságra adta volna a fejét, akkor másfajta metaforát örököl meg idézetekre éhes jelenünk.

Egy 16. századi olajbúvár bizonyára egy motorházhoz hasonlította volna a mindenséget. Vagy esetleg egy műhelyhez. Milyen igaz lenne az a frappánsan megfogalmazás is: életünk színtere garázs, és autó benne minden ember.
Ráadásul ez esetben mindenféle ítélkezést félretéve végre rájönnénk, hogy a külső burkolaton nem látszó kár, a belső vázon meglévő sérülést ki nem zár! A drámázás helyett pedig igyekeznénk szervízt biztosítani másoknak.

Mert könnyen lehet: segíteni hasznosabb és emberségesebb.