Modern Marco Polo?

Minden látszat ellenére napjaink turizmusának sokkal több köze van a szovjet sikerpropagandához, mint Marco Polohoz.

Mikor a második világháború véget ért, a világ három pólusra osztódott. Az egyik Amerika köré csoportosult, a másiknak a Szovjetunió volt a központja, a harmadik pedig senkit sem érdekelt. A szövetségi rendszerekből kimaradt országok csak nézhették, ahogy a két vezető nagyhatalom folyamatosan versenyzik egymással: fegyverekben, űrkutatásban, sportban, iparban és a sok egyéb másban is.

A “győzelmeket” megpróbálták minél objektívebb adatokkal alátámasztani, elvégre hiányzott egy független döntőbíró (a harmadik világra senki sem figyelt).

Például a fegyverkezési versenyben az számított, ki hányszor tudja elpusztítani a világot; az űrversenyben az volt a mérce, ki lett ebben vagy abban az első, a sportban az olimpiai érmek mutatták meg ki a jobb, az iparban pedig a termelés nagysága volt a fontos.

A teljesítménykényszerben lévő szovjet munkások csakhamar rájöttek, hogy hasznos és nagyszerű gépezetek helyett elég csak olyanokat gyártani, amelyek annak tűnnek. Felismerték a vidámpark-filozófia igazságát, hogy csupán külsőségben kell jónak mutatkozni.

A propagandagépezet örömmel vette az ipar így elért eredményeit, és átalakította sikersztorikká. Túlteljesítés, 200%-os növekedés, sztahanovizmus – szóltak a híradások, de elhallgatták a minőség hiányát, a selejtek magas arányát. Egyértelműen a mennyiség volt a nyerő.

Erre helyeződött a turizmusban is a hangsúly. Nem a városok hangulatát kell érezni, hanem csupán egy gyors látogatással végigjárni néhány fontosabb helyet, venni pár szuvenírt, csinálni több száz semmitmondó képet, hogy ezzel ki legyen pipálva az adott helyszínt.

Míg Marco Polo 16 évre ruccant ki az akkori Kínába és ehhez nyolc évig utazott oda-vissza többnyire gyalog, ló-, illetve teveháton, valamint hajón hánykolódva; modern “követői” maximum két hétig tartózkodnak célállomásukon, ahova egy 4-6 órás kényelmes repülőút viszi őket. Ha évente párszor megismétlik ezt, világlátottnak gondolják magukat.

Pedig tulajdonképpen nem láttak mást, mint a képeslapokra nyomtatott régi épületeket, szobrokat, talán egy-két múzeumot. Nem tudták meg milyen ott élni, nem mélyültek bele a kultúrába. Hotelben laktak, étteremben szolgálták ki őket, turista térképeken tájékozódtak.

Egykoron nem volt ilyen egyszerű: a szállás, az étel és az eligazodás is gondokat jelentett, kiváltképp, hogy nem feltétlen volt olyan egyszerű közös nyelvet találni. Akkor tényleg kalandos volt felfedező útra menni, és dicsőség hazatérni onnan.

Manapság már kevés egzotikus, idegen hely van. Majdnem mindenhol megnyugtathatja a szemünket egy-egy ismerős brand, legyen szó McDonald’sról, Subwayről vagy épp Starbucksról.

>A Legjobb Pasi például ezekkel a képekkel bizonyítja: megjárta Berlint, Varsót, Krakkót, sőt még Budapestet is! | Kép: Legjobb Pasi/Dóri
Kép: Legjobb Pasi/Dóri
A Legjobb Pasi például ezekkel a képekkel bizonyítja: megjárta Berlint, Varsót, Krakkót, sőt még Budapestet is!

Olyan elzárt, izolált területekre, ahova még nem tört be a globalizáció, úgysem megy turista, hiszen felettébb kényelmetlen lenne a civilizáció vívmányait nélkülöznie. Miért is tenné – az utazgatások lényege a dicsekvés jogának megszerzése: “ennyi, meg annyi helyen jártam; ennyi, meg annyi várost láttam”.

Talán el is hinnék, hogy tényleg lenyűgöző teljesítménye, ha nem ébrednénk rá, hogy ugyanúgy kérkedhetne az általa elfogyasztott sült krumpli szálak mennyiségével. Hiszen a turizmus is a mai fogyasztói társadalom része, a sok utazás tehát önmagában nem tesz különbbé senkit.

Az effajta felvágás igazából csupán egy dolgot bizonyít: a szovjet iparhoz hasonlóan a kapitalizmus is magas arányban képes kitermelni a selejteket.