Katasztrofális képkavalkád

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy ősember, János, aki nagyon szeretett egy ősnőt, Hedviget. Pechére riválisa, Rezső izmosabb alakkal rendelkezett, ráadásul több dinoszauruszt is ejtett el. Lenyűgöző termete, tettei és R-betűvel kezdődő beceneve (Rezsőcske) miatt magasabb értékkel jegyezhette az általa kibocsájtott kincstárjegyeket.

Ezenkívül Rezső mindenkinél népszerűbb volt az ősnők körében: Hedvig is ő érte epedezett. Jánost ez végtelen szomorúsággal töltötte el. Felkereste a törzs táltosát és így szólt hozzá:

– Mondd hogyan hódíthatnám Hedviget meg?

Mivel a szóbeli kommunikációt és a magyar nyelvet még nem találták fel, értetlenül bámult rá a sámán.

Ez csalódás volt Jánosnak, aki a beszédet két időutazótól tanulta meg. Még jobban eluralkodott rajta a búbánat. Frusztrációjában felmászott a táltos fájára, hogy onnan pisilje le nagyhatalmú fejét. Viszont vizelés közben károgó papagáj rémisztette meg, és a ijedtségtől kalimpálva össze-vissza pisilte az alatta elterülő földet, ezzel egyszerre felfedezve a vizualitást és a modern művészeteket is. Amikor Hedvig meglátta az így született képet, rögtön beleszeretett Jánosba.

Azóta már a művészek jegyzik a legmagasabb értékű kincstárjegyeket, kiváltképp, ha R-betűs becenevük van.

A későbbiekben kifinomultak a képkészítés eszközei. A festék felváltotta a testnedveket; látványosabbá, de drágábbá téve az alkotás folyamatát. A művészeknek mecénásokat kellett keresniük eszközeik megvásárlásához vagy éhezniük, hogy alkothassanak.

Ekkor az igénytelen műveknek olyan áldozatai voltak, akik rászolgáltak büntetésükre: a gazdag balek, aki megrendelte vagy az éhező művész, aki létrehozta. Lassan azonban ez az idillt felborult. Mára már ismét oly könnyűvé vált képet készíteni, mint vizelni, és a végtermék esztétikai értéke is gyakran megegyezik.

Ez odáig fajult, hogy mára ártatlan emberek kollektív torkán annyi felesleges fotót, festményt, grafikát nyomtak le, hogy ez Stockholm-szindrómához vezetett.Immár semmi sem jelenhet meg valamilyen vizuális kísérő nélkül. Még a Legjobb Pasi eszmefuttatásai se.


Fotó: Dóri
A bejegyzés zongorakíséretét Dóri biztosította

A zsánerek is átalakulnak. A könyvek komoly betűinek vagy a zenék könnyed dallamainak stimulálása nem elég: képregények és klipek kellenek.

Ahogyan tovatűnt az írásvetítés kora is, amikor az előadás vázlata mellett minden ábrának jelentősége volt. Beköszöntött az irreleváns illusztrációk időszaka, amikor jópofának hitt, de ezerszer látott képekkel terhelt prezentációk “segítik” a tudás átadását. Azonban az előadótermek falai között kínzott hallgatóság szenvedése eltörpül az Interneten semmitmondó jpgk arctalan alkotói által terrorizált tömegek agóniája mellett.

A világhálón viccek vagy semmitmondó sablonszövegek sem lehetnek teljesek szükségtelen vizuális inger biztosítása nélkül. Hiába tartják úgy, hogy a szavaknak ereje van, egyszerűen a képtelenség képtelenség.

A betűkre nincs már szükség. A szakdolgozat megírását elég az egyenborító-, a nyelvvizsga megszerzését elég a mintanyomtatvány lefotózásával és feltöltésével kommunikálni.

Jaj a Twitterre, mert hiába korlátozza 140 karakterre az ebédről való ömlengést, ha az Instagrammal pisifilterével megspékelt képen megmutatható mi is volt terítéken.

Semmi nincs a képzeletre bízva. Akármilyen lényegtelen információnál a leírásához szükséges szöveget körübelül negyvenszer nagyobb illusztráció váltja fel, bármennyire is lapos legyen az vizuális szempontból.

A pixelpazarlás pestisként terjed.

A képek tárolása pedig több szervert igényel, mint az egyszerű szövegé. Ezek a szerverek hőt bocsátanak ki, amely az üvegházhatás miatt részben bolygónk légkörében marad, felgyorsítva a klímaváltozást.

De van megoldás!


Kép: NASA/Dóri