A galamb

Mikor a nyár elején sétáltam a Vörösmarty téren két galambot pillantottam meg. Turbékoltak, mint a szerelmes párok. Boldogok voltak, szinte mosolyogtak.

Aztán az egyik szárnyába beleakadt egy írószerszám. Egy Parker típusú. Tündöklött, ragyogott a napsugaraitól.

– Ejha – gondolta a galamb – mennyire megnőtt az értékem!

Rápillantott az őt kedvesen néző párjára. Lábára tekintett, majd szépen lassan végigpásztázta testét. Jó néhányszor alaposan végigmérte, majd rájött, ő bizony tudna jobbat is találni. Elrepült.

Szegény galamblánynak nem tetszett, hogy ekkora madárnak nézték. Magányosan álldogált a szökőkúton, brekegett egy káromkodást, amelyet nevelőszüleitől tanult. A régen elsajátított frázis felidézte Békásmegyeren töltött gyermekkorát, ahogyan dühös mostohaapja elől dúcában durcáskodott.

Most is legszívesebben elbújt volna, megalázva érezte magát. Mint egy bamba ember úgy bámult rám. Tátott csőrével várta a magyarázatot, mintha kannibalisztikus vágyai lennének ennek a felsült galambnak.


Fotó: Dóri
Szemei egyszerre meredtek a távolba és reám

Nem tudtam neki mit mondani, hiszen az embereknél sem értem a kapcsolati kasztrendszert. A környezet mindig felcímkézi egy-egy valaki értékét. Csúcskategóriás, középszerű vagy Tesco-gazdaságos. Ha ezek összekeverednek baj van, cikizni kell őket.

Hiszen meg merték szegni az íratlan szabályokat! Túlléptek sémákon s sablonokon! Nem érdekli őket a külső megerősítés! Harmóniára vágynak! A galádok! A bűnösök!

A népharag nem hagyhatja őket békében. Összesúgnak a hátuk mögött, furcsán néznek rájuk. Képtelenek felfogni, hogyan lehetnek boldogan ezek ketten.

Holott a valóság az, hogy a többséggel van baj, hiszen a címkék képzeltek. Egy személy nem lesz kevésbé méltó egy másik személy szeretetére, mert rosszabb osztályzatot kapott a többség által önkényes kiválasztott kritériumok némelyikében.

Ahogyan nem lehet az univerzálisan legjobb ételt megválasztani, úgy az embereket sem lehet egymás alá/felé rendelni értékeik alapján. Ezt én mondom, és igazam van, mert én vagyok a Legjobb Pasi!

A nyár végén aztán újra találkoztam a hoppon maradt galambbal. Új párja volt, egy sérült lábú, nem túl szemrevaló fajtársa. Az egyik járókelő különösen furcsán megnézte a turbékolókat. A galambokat ez nem érdekelte.

Leszarták.